Korunk 11 (2018):62-71 (
2018)
Copy
BIBTEX
Abstract
A hagyományos felfogásban a művészet a szellem dolga, a test csak reprezentációként lehet jelen a képzőművészetekben. Ahogyan sok minden más szempontból, az utóbbi évszázadban ebben az irányban is megtörtént a határok átlépése: megjelent a képzőművészetben a művész és a befogadó teste. A művész már nem igyekszik eltüntetni keze nyomát. Az absztrakt expresszionizmusban a kép már nem puszta reprezentáció, hanem a művész testi mozgásának lenyomata. A huszadik század második felében elburjánzanak azok a művészi formák, amelyek nélkülözhetetlen alkotóteleme a művész teste: a happeningek, az eventek, a body-art, a performansz, az installációk, a land-art, a relációesztétika szituációi. Ha a klasszikus felfogásban a befogadó teste látássá szublimálódott, ezzel szemben a happeningek és a relációművészet számítanak a befogadó teljes testi jelenlétére.
Addig, amíg a művészet a szellem dolga volt, és a műalkotást a kontempláció számára alkották, nyilvánvaló volt a különbség művészet és nem művészet között. Vajon a művész és vagy a befogadó testének betolakodása a művészet terébe nem fenyeget azzal a veszéllyel, hogy a művészet teste tényleg a boncasztalra kerül? Véleményen szerint kísérleteivel a művészet nem számolja fel magát, hanem időt és teret biztosít az ember (művész, befogadó) számára ahhoz, hogy saját testét ne eszközként használja, hanem szabadon élje meg és reflektáljon rá, mint lehetőségre.